Orbániában a diploma sem véd meg a végletes lecsúszástól

Kétdiplomás értelmiségi. Családi háza volt, vállalkozásba fogott, becsődölt. Mindene elúszott, hosszú évekig élt hajléktalanként. Most csupa mosoly az arca. Nemrég költözött be egy Zsigmond tér közelében lévő II. kerületi lakásba, amit saját fizetéséből bérel.

Papp László máskor alig biceg picit, a legtöbben észre sem veszik, hogy mozgássérült. De ilyenkor, amikor hideg van, az időjárás valahogy kihozza a bajt a lábából. Sántikálva araszolgat fel a lépcsőn, a kaputól a lakásig. – Hát ez lenne az! – nyitja az ajtót. Pöttöm lakás,

ennél minibb minigarzont elképzelni sem lehet: a külön helyiségben lévő vécével és zuhanyzóval sem több tizenhárom négyzetméternél. Legalábbis így mondták, ő nem mérte le.

A sarokban tűzhely és mosogató kínálja a konyha illúzióját, leülni csak az ágyra lehet. Az éjjeliszekrényen egy láthatóan nagy becsben tartott, sokat olvasott kemény fedeles könyv hever. Geoffrey Cross: Az Élet Iskolája.

A könyvben „Lacinak” szóló, személyes hangvételű beírás a szerzőtől – magyarul. Geoffrey Cross valójában Kreutz Zsolt, aki menő gazdasági cégek­nél szokott tréningeket vezetni, a szabad idejében pedig hajléktalanoknak ad életvezetési és önfejlesztési tanácsokat.

Két évvel ezelőtt László még a közönség soraiban hallgatta előadását, ma már ő tart előadásokat másoknak.

A férfi lába huszonéves korában, autóbalesetben sérült meg, egyik szemére viszont ­születése óta vak. Nehéz fizikai munkát nem végezhet. A rendszerváltás táján híradástechnikai üzemmérnöknek tanult a Kandó Kálmán főiskolán, majd a számviteli főiskolán szerzett még egy diplomát. Nem sokra ment velük, a vállalatok, ahol dolgozott, sorra bezártak. Megelégelte a dolgot, elhatározta, hogy saját vállalkozásba fog. Barátaitól kapta az ötletet, hogy csapjon fel zöldségesnek, azzal szépen lehet keresni.

Bizonyára így is van – annak, aki ért hozzá. Csak éppen Lászlónak fogalma sem volt a zöldségekről meg a kereskedelemről. Totális bukás volt. Nem elég, hogy az összes megtakarított pénzét belerakta, még jelzáloghitelt is felvett a csepeli házára. Elveszett a háza is. Rá­adásul pont a válság kitörésekor került padlóra. Az ingatlanok ára zuhant, házát csak jóval
áron alul sikerült eladni. Súlyos letargiába esett, úgy érezte, vége mindennek. Jobb híján kitalálta, hogy albérletbe megy, feléli azt a keveset, ami a házból maradt. Tart, ameddig tart – és befejezi.

Szülei meghaltak, gyereke nincs, testvére nincs, rokonai nincsenek. Illetve, aki van, azzal korábban se nagyon találkozott.

Párját elküldte ­maga mellől, barátaival megszakította a kapcsolatot. Nem akarta, hogy ilyen nyomorúságos állapotban lássák.

Hajszálpontosan emlékszik a napra, amikor végképp elfogyott a pénze, és kiköltözött az al­bérletből: 2010. november 23-a volt.

A Blaha Lujza téren kötött ki, ott töltötte az éjszakát.

Az öngyilkosság gondolata nem különösebben foglalkoztatta, arra számított, hogy szép csendben halálra fagy,

mint azok a szerencsétlenek, akikről annyit lehet olvasni az újságban. Reggel elcsodálkozott kicsit. Jé, túlélte. És nem csupán a legelső napot, hanem a következőt meg az utána következőt is. Teljesen felkészületlen volt az utcai létre, semmiről nem tudott semmit. Utólag már viccelődik a tájékozatlanságán. Amikor egyik sorstársa szólt, hogy nemsokára jönnek ételt osztani a „máltaik”, erősen eltöprengett. Mi a csudát keresnek máltaik Budapesten? Miért pont ők? Ilyen gazdag ország lenne Málta? Régebben oda se figyelt rá, hogy létezik egy karitatív szervezet, amelynek Magyar Máltai Szeretetszolgálat a neve.

A Blaha után többedmagával áttelepült a Bocskai úti aluljáróba. „Nyugodt hely. Sose hallottam még, hogy itt razzia lett volna” – magyarázta Piszkos Fred A megkerült cirkálóban, miért a csendőrségi laktanya lomtárként használt pincéjét választotta búvóhelyéül. És tényleg, nyugodt hely volt a Bocskai úti szállás is, László nosztalgiával beszél róla. Odalent, a mélyben épült a metró, az aluljáró lépcsőinél nem mászkáltak járókelők. Mert mi keresnivalójuk lett volna egy munkaterületen lévő aluljárónál, amit még nem adtak át, és egyébként se vezet sehova.

A Bocskai út azonban, eltérően a csendőrlaktanya pincéjétől, nem bizonyult razziamentesnek. Miután a kormánypárt törvényt hozott arról, hogy tilos „életvitelszerűen” az utcán tartózkodni, a rendőrök, akik addig megtűrték az alkalmi lakókat, közölték velük, rövidesen menniük kell.

László az elkövetkező éveket az Iványi Gáborék által létrehozott józsefvárosi Fűtött Utcában vészelte át. Reggel, amikor a házirend szerint mindenkinek el kellett hagynia a helyet, nekivágott a városnak.

Kitanulta a fortélyokat: melyik az a bolt, ahol visszaveszik a féldecis üvegeket, hol fizetnek jobban a sörösdobozokért. A máltaiak Moszkva (Széll Kálmán) téri melegedőjében kapott zsíros kenyeret, a naponta összekapart néhány száz forintot kannás borra költötte.

Kialakult egy lazán szerveződő, hat-nyolc fős társaság. Ketten közülük a barátaivá váltak. Sokat köszönhet nekik, visszaadták az életkedvét. ­Amúgy nem szívesen beszélgetett senkivel. Az is csak ritkán került szóba, hogy diplomával a zse­bében tengődik az utcán.

Az évek során egyetlen olyan emberrel hozta össze a sors, aki felsőfokú végzettsége dacára, jogász létére lett hajléktalan. Az ital okozta a vesztét, de nem tűnt túlságosan elkeseredettnek.

László legalábbis többször fültanúja volt annak, hogy az illető fennhangon, nagy élvezettel mesél a különféle berúgásairól. Később a tévében látta viszont, egy civil szervezet aktivistájaként.

A kilábalás fontos állomásaként László sikeresen elvégzett egy tanfolyamot, amit uniós támogatással a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezett. Közmunkásként alkalmazták. A nem egészen 50 ezer forintos kereset valóságos vagyon volt ahhoz képest, amiből addig vegetált.

Lassan talpra állt, lelkileg és anyagilag is. A közmunka után tisztes fizetésért rendes állást kapott a máltaiak országos központjában.

Amolyan mindenesként dolgozik: sofőrködik vagy kertészkedik, amire éppen szükség van.

Vecsei Miklós, a szeretetszolgálat alelnöke a ­közelmúltban megkérdezte tőle, nem érdekelné-e egy kis lakás. Persze, hogy érdekelte. Piaci árat fizet érte, nincs ezzel semmi gond. Elégedett. Néhány éve még nem hitte volna, hogy valaha biztos megélhetése lesz, és egy budai utcában, önálló lakásban fog lakni. Mi kell több? – kérdezi derűsen.

Papp László, aki hosszú ideig hajléktalanként tengette életét, talán révbe ért

Nyilatkozott már újságnak, de akkor nem ­vállalta sem a nevét, sem az arcát. Megváltozott a helyzet, nincs miért szégyenkeznie. Karácsonykor ünnepli az ötvenedik születésnapját.

Nehogy félreértés legyen: nem szeretnénk olyan látszatot kelteni, mintha a hajléktalanság leginkább a főiskolát vagy egyetemet végzett rétegeket veszélyeztetné (felmérések szerint az utcán élők körében néhány százalékot tesz ki a diplomások aránya). Azt sem állítjuk, hogy az egyéni történetek nagy számban hoznak pozitív fordulatokat. Ugyanakkor az, hogy a hajléktalanságból sikerül-e kitörni, elsősorban nem az iskolai végzettsé­gen, hanem főként a személyiségen, az akaraton, a konfliktustűrő képességen és nem mellékesen a szerencsén múlik. Mindezek a tényezők szorosan összefüggnek azzal is, hogy kinek mennyire erős a családi háttere és az úgynevezett társadalmi kapcsolati tőkéje – állította tapasztalatai alapján ­Kepe Róbert, a hajléktalanok lapja, a Menhely Alapítvány kiadásában megjelenő Fedél Nélkül felelős szerkesztője.

A diploma semmiképpen nem jelent teljes védettséget a végletes lecsúszás ellen.

Kepe Róbert a Fedél Nélkül hajléktalan terjesztői között találkozott már tanárral, képzőművésszel, villamosmérnökkel vagy például művelődésszervezővel is. Szerinte nem lehet mindegyikükre jellemző közös jegyeket mondani. Van, aki sok év után került utcára, és van, aki rögtön az egyetem befejezése után. Van, akinek gazdasági okok miatt csúszott ki lába alól a talaj, van, akinek a magánélete ment tönkre. Mások a szenvedélybetegségük miatt vesztették el otthonukat. Esetenként ez is, az is közrejátszott abban, hogy valaki hajléktalanná vált.

Léteznek kivezető utak, de általános recept nincs. Ha lenne, már megtaláltuk volna, és alkalmaznánk – mondta Kepe Róbert. Annyi biztos – tette hozzá –, hogy egy diplomásnak folyamatosan frissítenie kell a tudását: ha egyszer utcára kényszerül, gyakorlatilag nincs esélye rá, hogy később a végzettségének megfelelő értelmiségi munkakörben állást találjon.

 

 

 

 

 
Medveczki Zoltán
medveczki@vnet.hu
Huszár Attila
attihusz@gmail.com
Fel
 
 

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

         
 
MALOMVÖLGYI TÁBOR
Táborozás
 

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Hun TV
Hun TV